Dvorcsak és London

Részletek

Közzétéve: 2013. június 22. szombat, 12:01

Írta: Crazyman

Találatok: 9917

Dvorcsak és London

Ő az a srác a csapatból akit a pályán nem sokat látunk, de kezdetektől adminisztrálja a csapattagok pontjait.

Ugye emlékeztek még, hogy pár hónapja Dvorcsakl nagy fába vágta a fejszéjét, és megcélozta a londoni maratont. Összesen 40ezer ember futhat, de ebben benne vannak a meghívott versenyzők is, illetve a „profi” atléták, és ő szeretett volna köztük lenni! Pár éve a futás a hobbija (a Forza mellett). Túl van néhány futóversenyen: félmaratonok, terepfutások, Balaton megkerülése, Velencei tó megkerülése, maraton. A 40ezer induló nagyrésze egy jótékonysági rendszeren keresztül jut be, Dvorcsakl is ezen az úton gondolta a bejutást. (tavaly a 40ezer indulóból 3-an, tavaly előtt 2-en futottak magyar színekben. Még a Ney York-i maratonra is több magyar jut be!) Ehhez kérte a csapattagok segítségét, aki tudott segített. 

Cikk a nagy álomról és az adománygyűjtésről: Tudsz segíteni?

Aztán teltek a napok és Dvorcsakl-nak sikerült kijutni, az álom megvalósult! Nagy örömmel, ott állhatott a rajtvonalnál. Most erről olvashattok egy kis beszámolót.

Crazynek anno megígértem, de persze tökre elfelejtettem, így nem lett írva beszámoló Londonról.

No most pótlom, pár szóban.

Hát srácok, fantasztikus volt. A futás nem, de az várható volt. A körítés maga viszont fenomenális-piramidális. Nehéz elmondani annak, aki nem vett részt már jó pár itthoni tömegversenyen, hogy mennyivel is volt más a londoni verseny.
Az egész, az elejétől a végéig, a futóktól a rendezőkig, de még az érdeklődőknél is a jótékonyságról szól. Magyar futótársam beszámolója pl. arról szólt, hogy mennyire nem érezte jól magát attól, hogy „csak” kisorsolták indulónak, nem pedig, mint charity runner indult. Annyira erről szól az egész. A hivatalos médiaanyag szerint a cirka 37000 indulóból ketten voltunk magyarok. Majdnem. Volt még egy profi srác, egy látássérült futó, Kabóca, és volt még egy kinn élő, de magyar fickó is. Ennyi. Hát nem fantasztikus? De!

Beszélgettem a verseny után itthon olyan futókkal, akiknek az összes nagy maraton (NY, Berlin, Boston, Chicago, Tokyo) megvan, kivéve a londoni. Én fordítva vagyok. :D
A versenyre némileg rányomta a bélyegét az egy héttel korábbi bostoni robbantás. Ennek kapcsán voltam benn a TV2-ben is nyilatkozni. Sokan kérdezték, ki merek e menni. Igen. Ki nem hagytam volna. Persze tudni kell, hogy a robbantás nem a futók ellen irányult, ők csak „eszközök” voltak. Hát a kurva anyjukat.

Na jó, a versenyről is:

A rajt előtti utolsó fél-háromnegyed órát egyedül kellett töltenem. Itthon illetve Bécsben megszoktam, hogy a rajt előtti utolsó pillanatokig a haverokkal, a családdal vagyok. Londonban volt egy (illetve három) zárt rajtterület, ahova csak a futók mehettek be. Ruha leadás, melegítés, klotyó, szokásos dolgok. De mindezt egyedül. Ez nem volt túl jó, főleg, mivel nem tudok angolul, így még a velem azonos szervezetet támogató futókkal se tudtam beszélgetni. Sebaj, a kukac már úgyis a seggemben volt.
A rajt előtt fél perce elhalkult a Greewich park, cirka 35-40000 ember emlékezett az egy héttel azelőtti tragédiára. Hátborzongató. Még most is könnyezek, ha eszembe jut. Eszméletlen.
Na, ilyen körülmények között kellett rajtolni. Az első méterektől kezdve végig álltak a szurkolók. A kertes házas részen a kapuban álltak az emberek, volt, aki az erkélyre telepítette ki a hifit, és onnan nyomta, volt,aki csak kiabált. Idős néni, kisgyerek, komplett család. A külvárosban a minden harmadik pub-on kinn volt az óriás molinó, hogy hé haver, gyere nézd nálunk a versenyt.
Itthon hol van ilyen? Itthon csak azt hallani, hogy a hülye futók miatt nem megy a közlekedés.
A futók között 10-ből 9,5 valamelyik szervezet pólójában futott, de rengetegen voltak, akik csak egy szál fényképet tűztek a ruhájukra. Apu, anyu, testvér, barát, bárki, akinek az emlékét, vagy akinek a reményét végigvitték. Tök egyedül voltam a tömegben, mégsem voltam egyedül. A szurkolók ordítottak, cukrot, vizet, sört osztogattak, a futók között mindig találtam CwCUK pólós társat, akivel ismeretlenül is egy célért hajtottunk. Bécsben is, és itthon is nagyon sok a szurkoló. De itt éreztem először azt, hogy ennek a rengeteg embernek nem az eredmény számított – persze sokaknak igen, de ők elől mentek – hanem az, amit képviselnek. Néha olyan tömeg volt, és olyan szűk volt a pálya, hogy még nekem is lassítani kellet. De nem volt lökdösődés, tolakodás, idegeskedés. Jóval mögöttem beérők arcán is látszódott az elégedettség, az, hogy nem arra büszkék, hogy végigmentek, hanem hogy segítettek.
A futásom hagyott kívánnivalót maga után. Nem ereszteném bő lére, tudtam, hogy nem vagyok formában, ez sajnos be is jött. De ettől még erre a versenyre vagyok a legbüszkébb. Meg arra, hogy itthon a család, a barátok végig követték az eseményeket, figyelték, hol tartok, és szurkoltak. Utána néztem Facebook-on, hát azt a kommentáradatot, meg azokat a nem várt megnyilvánulásokat…
A szervezetnek több mint 500 fontot sikerült összegyűjtenem, bár ez még nem ért véget, még élnek az oldalaim. Tudom, nem New York, nem Dubai, nem Tokyo, nem egy egzotikus verseny valami csilivili hiperszuper helyen. De én EZT akartam, és megkaptam. Természetesen már regisztráltam a jövő évi versenyre is. Remélem, hogy kisorsolnak.

És beneveztem a március elején megrendezésre kerülő adidas SILVERSTONE Halfmarathon-ra (értitek, Silverstone, a pálya :) ), ahol ismét a CwCUK-t fogom támogatni. Már nem azért, hogy indulhassak, hisz a helyem biztosított.Hanem mintegy köszönetképpen azért, hogy a barátaimmal, a családommal együtt hozzájárultak ehhez az élményhez.

@ Dvorcsakl (Dvorcsak László)